1831-ben jelent meg Vörösmarty hatalmas életművének egyik legnagyszerűbb darabja, egy verses mesejáték, amely a "pogány kunok idejében" játszódik, a Csongor és Tünde. Első olvasói és kritikusai nemcsak hogy jelentőségét, remekmű-voltát nem értették meg, de határozottan el is utasították. Még a konzseniális Kölcsey is csak harmadik olvasás után találta jelentősnek, nagyszerűnek a darabot, eleinte őt is teljesen hidegen hagyta. Azóta azonban vitathatatlanul a legnagyobb költői művek közé számítódik, nemcsak a magyar romantika, nemcsak a színműirodalom, de egyáltalán a magyar költészet első vonulatában álló remekei közé, jóllehet műfaját, műnemét, poétikai jellegzetességeit éppen nem tárta még fel a kutatás.



A mű forrásvidékeként elsősorban minden európai romantika egyik fő-fő példaadóját, a klasszikus calderoni spanyol drámát szokták megjelölni, másik vonatkozási pontja Gergei Albert Árgilus históriája: az első forrásból nemcsak mesejáték (többszörösen átalakított) formáját, nemcsak a fantasztikus és reális elemek újszerű keverését vette, vehette át Vörösmarty, de még a témához kiválóan illő trocheikus metrumot is, a másodikból tematikus motívumokat, így a csodálatos almafát, a tündérleányt, a keresést stb.
A források azonban szinte semmit sem magyaráznak meg az irodalmunkban páratlan alkotásból: Vörösmartynak sikerült a Csongor és Tündében olyan művet alkotnia, amely egyszerre népmesei egyszerűségű és felépítésű, ugyanakkor, az irodalmi alkotásokban még töredékesen is alig fennmaradt magyar reneszánsz ragyogását és eleganciáját is képviseli, de mindezt a romantika legkiérleltebb nyelvében, stílusában, filozófiailag, gondolatilag is végtelenül elmélyítve, szimbolikus sugárzásúvá téve.



Csongor öt felvonáson át keresi, kutatja Tündét, a földre leszállt, majd Mirigy, a boszorkány miatt innen elmenekülni kényszerült tündérlányt, akibe szerelmes és aki - valamikor - az övé lett.

A boldogság keresése, kutatása adja a darab alaptörténetét, de miközben Csongor - szinte metafizikai vágyaktól űzve bolyong a földi tereken, találkozik az emberiség jelképi nagy figuráival, a királlyal, kalmárral és a tudóssal is, akiknek sorsában az élet értelmét meghatározó erőkkel is szembesül.



A mű egyik középponti motívuma az Éj hatalmas monológja, amely kozmikus távlatba helyezve értelmezi a földi, az emberi valóságot. A filozófiai tartalom azonban rafinált ügyességgel keveredik nagyon is durva, hétköznapi, szinte groteszk tényekkel, eseményekkel, figurákkal (Csongor és Tünde kísérői, Balga és Ilma, a három ördögfi, Dimitri a boltos rác, és a buja csábítás képviselője, Ledér, első helyen azonban az ősgonosz, Mirigy.)



A színmű, amely a drámai műfaj minden szabályát félreteszi, végül is hatalmas, romantikus költői vízió, amely azonban minden inkább, csak nem éteri, elvont, testtelen műalkotás: teli színei, ragyogó részletei, zsúfolt eseménymenete, realista életképei, gazdag humora a leginkább komplex, összetett alkotások közé emeli.

[ ... vissza ... ]