Schell Judit

Botho Strauß (Naumburg, 1944. dec. 2.) elbeszélő, esszéíró, az egyik legtöbbet játszott kortárs német drámaíró. Kölnben és Münchenben folytatott germanisztikai, színháztörténeti, valamint szociológiai tanulmányokat. 1967-1970-ig újságíróként dolgozott a Theater heute című folyóiratnál. 1975-ig a berlini Schaubühne dramaturgja volt. A német újszubjektivizmus legnagyobb alakja.


>> video részletek az előadásból itt <<

A park

A színművet Peter Stein rendező számára írta. Oberon és Titania szerepét az akkori Schaubühne társulatának két meghatározó színészóriása, Bruno Ganz és Jutta Lampe alakította.

A szerző így ajánlotta művét a rendezőnek:

„Képzeljünk el egy tisztes társadalmat, amelyik majdnem ugyanannyira eltávolodott a szent dolgoktól, mint az időtlen költészettől (és meg is fáradt egy kissé), de nem valamilyen mítosznak vagy ideológiának adja meg magát, hanem egy nagy mű géniuszának. Innen nézve, ami ennek az új darabnak az alakjait és cselekményét megszállja, megindítja, fölemeli és megőrjíti, az Shakespeare „Szentivánéji álmának” szelleme. És ahogyan közülünk sem élheti senki a saját életét, csakis egy olyant, amelyik ezernyi fölérendelt és aláépült előfeltételtől, „struktúrától”, átörökített hagyománytól függ, ugyanúgy válnak itt fellépő kortársaink függővé egy régi, kifürkészhetetlen komédia varázslatos uralmától, s lesznek annak ideológusai. A virág nedvéhez hasonlóan, amelyet Puck és Oberon az athéni erdőben alvók halántékára hint, az itt fellépő személyeknek – összezavarva őket – egy műalkotást csepegtetnek érzékeire. Ámbár átváltozások sora megy végbe, és egymás alakját veszi föl ember, szellem és cselekmény – de a „Szentivánéji álom” egyre csak halad előre, és senki sem marad ébren, hogy valami jó kis ellenszert találva a többieket megszabadítsa téveszméjétől.” (Botho Strauß)

A fordítás

A park magyar fordítója, Forgách András szerint: „Botho Straußt fordítani azért nagy kihívás, mert nincs egyetlen mondata sem, mellyel elárulná vagy kiadná magát, úgy tesz, mintha nem lenne személyes stílusa, mintha csak kihallgatná a világot. Eközben tektonikus keménységűre kalapálja mondatait, melyek zenéje nagy költészetet rejt. Egyszerre pofátlanul hatásvadász és ugyanakkor szemérmesen rejtőzködő. Szereplői a legtermészetesebben viselkednek, mégis mintha egy manierista festmény különös pózba dermedt alakjai volnának. Megfigyelő, szemlélődő alkat, nem forradalmár, ő csak bemutat, megmutat, felmutat, ő nem akar meggyőzni semmiről, de éles, könyörtelen, keserű, pontos és megalkuvásmentes képet ad mai világunkról, erről a magát vadonatújnak vélő civilizációról, mely minden borzalom és megdicsőülés után van, melyben úgy tűnik, minden lehetséges, ahol minden kint van a placcon, illegeti magát a szabadság, egy világot mutat, mely minden korábbival le akar számolni, de annyi fájdalmas és eltéphetetlen gyökérrel kapaszkodik vissza az első kimondott mondatig, az első rítusig.”